Az orosz szuperhős

Szergej Lukjanyenko: Világok őre (Világok őre I.)

Kirill egy teljesen átlagos moszkvai fiatalember, de egy nap arra ér haza, hogy a lakásában egy idegen nő lakik, aki okmányokkal tudja igazolni, hogy már három éve lakik itt. A barátai, rokonai elfelejtik, a papírjai megsemmisülnek. Amikor a helyzete teljesen kilátástalanná válik, egy ismeretlen felhívja és munkát ajánl neki: egy más világokba vezető átjáró vámosa lehet. Kirill funkcionális lesz, szinte legyőzhetetlen és lényegében csaknem halhatatlan. Mindössze két apró bökkenő van: az egyik, hogy nem távolodhat el túl messzire az állomáshelyétől, a másik, hogy rájön, ezek a világok egy nagyszabású kísérlet részei, ahol az emberek mindössze laboratóriumi fehéregerek. Szembeszállhat-e egyedül egy ekkora tervvel?

"Hát így történt, hogy lakásomtól megfosztva elindultam leinni magam a barátommal. Ez az események alakulásának normális, orosz módja, furcsa lenne bármi másra számítani."

Szuperhősökből igencsak nagy manapság a választék. Minden színben és méretben megtalálhatóak, viszont meglehetősen kevés köztük az orosz. És elég ritkán kényszerítik őket, hogy szuperhősökké váljanak. Ráadásul Lukjanyenkónál csak szinte legyőzhetetlenek és halhatatlanok ezek az alakok. De a történetükkel kapcsolatban ugyanúgy felmerül a dilemma: akkor ez most sci-fi, vagy fantasy?
Igazából egyik sem. Ez lényegesen több mindkettőnél, Lukjanyenko ugyanis nem csak egy egyedi világot és egy fordulatos történetet alkotott, a saját személyiségét is beleszőtte a karakterekbe, a hangulatba, a gondolatvilágba. És ez nagyon jót tett a regénynek.

"Nem hiszek azokban az ostoba földönkívüliekben, istenekben és hősökben, a világegyetem titokzatos törvényeiben, a szenvedésben és egyéb hülyeségekben!… Valamennyi fantasztikus író nagyon józan gondolkodású ember. Egyszerűen szórakoztatják az olvasóközönséget. Na meg némiképp fantasztikus helyzetekre vetítik ki a valóságos, hétköznapi problémákat, hogy érdekesebb legyen olvasni."

 Az Éjszakai Őrséghez hasonlóan ez is tele van érdekes eszmefuttatásokkal, de itt mindig a fejezetek elejére kerülnek a hosszabb elmélkedések, és utána inkább a cselekményre koncentrál, így az egész sokkal összeszedettebb és gördülékenyebb lett. Amire szükség is van, hiszen az események pörögnek, fordulatokból sincsen hiány, és ahogyan előrehaladunk, egyre gyorsabb lesz a tempó, az utolsó csavar pedig hatalmasat üt. De akik olvastak már Lukjanyenkót, azokat nem fogja meglepni, hogy a nagy pörgésben lemaradt a normális befejezés, az egyik pillanatban még harcolnak, aztán két oldallal később már vége az egésznek. Elsőre ez nem hangzik nagy dolognak, hiszen lesz még második rész, csakhogy ez nem függővég, egyszerűen a szerző nem tudja/nem akarja rendesen levezetni a feszültséget, ott hagyja az olvasót egy kisebb adrenalinlöket után. Ez volt az egyetlen, ami igazán irritált. Viszont ezt leszámítva az író komoly fejlődésen ment keresztül, az írása gördülékenyebb, ütősebbek a poénok, és végre a fordítás is jól sikerült.

"- Gyere, igyuk meg a sörünket!
– Képes vagy sörözni, amikor valahol éppen meggyilkolnak egy nőt? – jajgatott Kotya.
– És te képes vagy?
Kotya elgondolkodott.
– Képes. A világon valahol mindig éppen megölnek valakit. Emiatt nem halhatunk szomjan."

A karaktereket könnyű megkedvelni vagy éppen megutálni, de nem mutatnak semmi újat, mindet láttuk már valahol, legfeljebb ott nem voltak különleges képességeik. Egyedül Kotya volt az, akinek sikerült meglepnie, ő szépen túllépte az "ivócimbora" sablonját. Pedig Kirillnél számítottam a karakterfejlődésre, elvégre mégis egyszerű kisemberből lesz világok őre, de azon kívül, hogy rengeteget tanult és sok új képessége lett, jellemében nem sokat változott, afféle hősalkat volt kezdetektől fogva. Ami persze teljesen logikus, hiszen nem azért válik valaki funkcionálissá, mert megijed az árnyékától, csak meglepett, hogy milyen könnyedén és lazán kezelte a helyzetet (persze ennyi ital után én is laza lennék). Folyton összehasonlította az életét a híres regények szereplőiével, és ezek az ironikus megjegyzések hol egyszerűen viccesek, de néha hasznosak lehetnek a kezdő íróknak (a hullákat el kell takarítani, és a mocskos padlót fel kell mosni!).

"Egyetlen olyan regényre sem emlékszem, amelynek hőse padlót mosott volna. Nem hősies dolog. De mit tehetnék, ha összejárkálták?"

Ami a magyar kiadást illeti, nem csak a fordítás, hanem a borító is fantasztikus lett, egyetlen dolog böki a csőrömet. A cím. Az eredeti cím Piszkozat, ami egyszerűen tökéletes, hiszen kettős jelentéssel bír:
1. A sorozat két kötetből áll, és ez csak a piszkozat, a bevezetés a kész regény, a második kötet előtt. Szellemes ötlet egy kétrészes sorozat elnevezéséhez.
2. A párhuzamos világokat kísérleti lőtérként, piszkozatként használják a regényben.
Remek cím. Ellenben a Világok őre, hiába passzol a történethez, nem ennyire sokoldalú és kreatív. És gyanúsan hasonlít az Őrség sorozatra.
Összességében ez a hibáival együtt is élvezetes és szórakoztató regény. Kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 5/5 pont
Kedvenc karakterek: Kirill, Kotya
Ami nagyon tetszett: a világ, a poénok, hogy annyira orosz
Ami nem tetszett: a vége
Eredeti címe: Черновик (PISZKOZAT!)
Fordította: Weisz Györgyi
Kiadta: Metropolis Media, 2011-ben

Napernyők és léghajók

Gail Carringer: Changeless- Változatlan (Napernyő Protektorátus II.)

" – Nem él? Megöltem?
– Nem, elszállt az éterbe. Persze, hogy megölte, maga…"
Nem is olyan régen, februárban olvastam el ennek a sorozatnak az első részét. Az írónő Jane Austent idéző stílusa és  humora azonnal megvett kilóra, és valószínűleg nem csak engem, mert a regényt gyorsan követte a folytatás. A  Változatlan szerintem sokkal szebb elődjénél, a rózsaszín és pink részeket felváltotta a kék, így már mondhatjuk, hogy hibátlan külsejű darab, nagyon örülök, hogy a Könyvmolyképző megtartotta az eredeti borítót. Ami pedig a belsejét illeti...

A lélektelen Alexia Tarabotti immár Lady Maccon és a királynő lélekőre, bár ez utóbbit gondosan titkolja a nyilvánosság előtt. Azonban egy szép estén arra ébred, hogy férje hangosan kiabál ahelyett, hogy jól nevelt farkasember módjára szunyókálna. Londonban ugyanis különös járvány tört ki: a szellemek ismeretlen okból elűzetnek, a vámpírok és vérfarkasok halandóvá válnak, egyedül a lélektelenek maradnak változatlanok. Lord Maccon el is megy Skóciába, magára hagyva feleségét a felbolydult fővárosban. De Alexiát - legújabb napernyőjéhez hasonlóan - kemény fából faragták, így elindul, hogy felderítse a rejtélyes járványt, még ha nem is járvány, és megkeresse elkóborolt férjét, még ha a barbár Skóciába, a csúf mellények hazájába kell is látogatnia.
Ha be kéne sorolnom a Napernyő Protektorátust egy műfajba, bajban lennék, hiszen ez a fantasy, a steampunk és az alternatív történelem különleges keveréke, némi Austen-es humorral megfűszerezve. A Lélektelen ennek köszönhette a sikerét, hiszen magát a történetet már ezerszer olvashattuk- és ezért lett a második kötet is élvezetes olvasmány. Végre láthatjuk az Angliát világbirodalommá tevő vérfarkas-hadsereget, akik letáboroznak a Maccon-család udvarán, és bizony a ház úrnőjének erélyesen meg kell rendszabályoznia őket. Előtérbe kerül néhány kütyü, amiknek a működését nem sikerült felfognom (ahogyan a telefonét és a számítógépét sem), mégis érdekesnek találtam őket. Ami pedig a fantasy szálat illeti, a vámpírok és a vérfarkasok mellett immár kísértetek is felbukkannak, sőt a titokzatos lélektelenekről is elárul néhány érdekességet. A legjobban az tetszett, hogy a gyökerek egészen az ókori Egyiptomig nyúlnak vissza, a múmiákig és Anubisz kilétéig, mindez pedig cseppet sem izzadtságszagú, sőt a lehető legtermészetesebbnek tűnik.

Maga a történet majdnem kiszámítható, sejtjük, hogy merre van a múmia elásva, de azért a pontos helyet és a kiásás módját nem könnyű eltalálni. De unatkozni nem lehet rajta. Erről Carriger és Alexia gondoskodnak.

"Úgy viselte magát, mint egy különösen kemény harcos uralkodónő. Ez a fajta feketén issza a teát, éjfél után még szivarozik, nagy tétben pókerezik, és egy falkára való undok ölebbel veszi körül magát.
Alexia azonnal megkedvelte.
A nő gyakorlott mozdulattal a vállához emelt egy puskát, és Lord Macconra célzott vele.
Alexia hirtelen kevésbé kedvelte."

A Lélektelennél még nyavalyogtam a mellékszereplők kidolgozatlansága miatt, és noha itt még mindig nem tökéletes a felhozatal, már lényegesen jobb. A fent említett harcos hölgy Sidheag, és nagyon könnyű megkedvelni- na nem azonnal, elég sok idő kell hozzá, mire a harapós skót asszony stílusát megszokja az ember. A másik új mellékszereplő Madame Lefoux, egy francia feltalálónő, aki botrányosan öltözködik, de a napernyők sokoldalú hasznosításának nagy szakértője. Lord Akeldama egyszerűen csak önmaga, A Vámpír nagyszerű paródiája, de dolgozója, Biffy kicsit nagyobb szerepet kapott, bebizonyította, hogy nem csak az arcáért dolgozik az egyik leghatalmasabb vámpírnál, és Lyall professzor is előtérbe került és harcosként is bizonyított. Viszont az előző kötetben megismert Ivy és Felicity hiába jutnak nagy szerephez, ugyanolyan egysíkú sötét libák, és lehet, hogy ez néha vicces, de máskor meg idegesítő. Még mindig nem adták tanúbizonyságát, hogy van agyuk, vagy akárcsak elegendő hely a fejükben egy agynak. És a nekik odalökött férfikarakter, Tunstell is ilyen, de ő legalább mindig szórakoztató (kivéve, amikor szerelmes).

"– Én szeretem a halat szólalt fel Tunstell. Felicity azonnal lecsapott rá, és figyelmét visszafordította saját magára.
– Valóban, Mr. Tunstell? És mi a kedvenc fajtája?
– Hát – nyögte a talpas – tudja, hát… az, amelyik – csapott egyet a kezével – izé, amelyik úszik."

A Lélektelenben az volt a legjobb, ahogyan Alexia és Lord Maccon folyton húzták egymást, és aggódtam, hogy szerelmük beteljesülése után csak nyáladzani fognak, de szerencsére nem, jó házasok módjára egymás idegeire mentek.

"– Jó ég! Hallottam emlegetni, hogy szerelmi házasság volt, de nem tudtam elhinni!
– Miért, mi másért menne hozzá bárki? – fújt Lady Maccon.
– Vagy miért venné el őt bárki? – értett egyet Lord Maccon."

Egy dolog van, amit nem tudok megbocsátani. A függővég, ami csak bosszantja az olvasót, de aludni nyugodtan lehet tőle, úgyis mindenki tudja, mi fog kisülni belőle. Ugyanakkor ettől függetlenül mindenképpen megéri elolvasni, előzményével együtt. A Napernyő Protektorátus egy bájos, üde kis sziget a fantasy/steampunk regények végtelen tengerén, nem akar kontinensnek látszani és nincsenek rejtett mélységei, de aki elutazik oda, az garantáltan remekül szórakozik majd.

Értékelés: 5/5 pont

Kedvenc karakterek: Alexia, Lord Maccon, Lord Akeldama, Madame Lefoux, Lyall professzor, Biffy

Ami nagyon tetszett: ókori Egyiptom, a humor, az írónő stílusa

Ami nem tetszett: a függővég

Eredeti cím: Changeless

Fordította: Miks-Rédai Viktória. Ismét remek munkát végzett, gratula és köszönet érte!

Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben

Hónap végi számadás 2013. április

Ez most komoly? Két könyv? Kettő? Égek a szégyentől. Mentségemre szóljon, mindkettő nagyon vastag, volt egy újraolvasásom (Hamlet) és sok kutatómunkát végeztem, így nem jutottam elég gyakran regények közelébe. Illetve megszületett a blog első filmes bejegyzése is- remélem, a következő valamivel pozitívabb lesz. Vigyázz, május, jövök!

A hónap borítója: Neil Gaiman: Amerikai istenek

Miért? Az Agave borítói eleve gyönyörűek, de ez még közülük is kiemelkedik, méltó csomagolása a 10. évfordulós bővített kiadásnak. Ritkán mondok ilyet, de az eredeti, villámos-autópályás elbújhat semmi hozzá képest, annyira szép élőben, az ember órákig képes nézegetni.

A könyvről ITT írtam.

A hónap könyve: George R. R. Martin: Trónok harca

 Miért? Ááá, annyira jó ez a könyv! Tele van jobbnál jobb karakterekkel, fordulatos, kiszámíthatatlan, a világ azonnal beszippant, az író stílusa és a fordítás is kifogástalan. Egy, a szó minden értelmében hatalmas mestermű.

Bővebben ITT.

Istenek színjátéka

Neil Gaiman: Amerikai istenek

Neil Gaiman a kortárs fantasy szerzők közül az egyik legismertebb és legelismertebb, akármit is ír, neves díjakkal jutalmazzák. A műfaj rajongójaként nem is értem, miért nem olvastam eddig tőle semmit (leszámítva a Terry Pratchettel közösen írt Elveszett Próféciákat). De most végre megkaparintottam legvastagabb regényét, az Amerikai isteneket.

A történet Amerikában játszódik (nahát), ahol főhősünk, a nevéhez méltóan szürke és csöndes Árnyék három év után végre kiszabadult a börtönből. Alig várja, hogy újra láthassa szeretett feleségét, Laurát, és munkába állhasson legjobb barátja, Robbie konditermében. Csakhogy van egy kis bibi: a szabadulása előtti napon Laura és Robbie meghaltak autóbalesetben, és mint kiderül, egy ideje már szeretők voltak (ki találja ki, miért siklott ki az autó?). Árnyék élete fenekestül felfordul, nincs kihez és hová mennie. Ekkor toppan be a magát Szerdának nevező férfi, és munkát ajánl hősünknek. Az, hogy mit is kell egész pontosan tennie, nem világos, de hamar kiderül, hogy valami nagyon nem stimmel Amerikában. A bevándorlók annak idején magukkal hozták régi isteneiket, majd elfelejtették őket és újakat kreáltak, a média, drog, számítógépek és alkohol isteneit. Ez a két tábor most egy végső, mindent eldöntő háborúra készül, de - mint a legtöbb háborúban - semmi és senki nem az, aminek látszik.

Már a Trónok harcáról írt bejegyzésemben is megemlítettem, hogy a fantasyk sokszor a Jó és Rossz epikus és kiszámítható küzdelméről szólnak, csak mert néhány alapmű (Gyűrűk Ura, Harry Potter) arról szól. Szerencsére egyre több író próbálja meg a fekete-fehér erkölcsöt árnyalni, így mélyebb tartalmú művek születhetnek, mint például az Amerikai istenek, amelynek elolvasása után garantált egy kis ücsörgéssel és semmibe bámulással egybekötött elmélkedés. Nem véletlenül kapta a címét a bejegyzés: Gaiman mindenkit átvert, a karaktereket és az olvasót is.

"Az eszméket nehezebb megölni, mint az embereket, de a végén őket is el lehet pusztítani."

Az egyetlen vád, amit itt-ott felhoztak a regény ellen, hogy klisések a karakterek. Ez egyedül Árnyékra nem igaz, ő pontosan az ellentéte a szokványos főhősnek- csöndes szemlélődő, kicsit bogaras és nem vág túl gyorsan az esze, semmi különleges képessége nincsen, amivel megválthatná a világot. A legtöbb isten meg funkcióisten, vagyis egyetlen meghatározott szerepkört töltenek be a világban, így azért elég nehéz egyedinek lenniük. Viszont együtt már különlegesek- Odin, Loki, Bast, Thot, Anubisz, Csernobog és Anansi (akiről én személy szerint még nem hallottam) mind-mind régi istenek, azt hinné az ember, hogy összetartoznak, de még a közös cél ellenére is csak tessék-lássák fognak össze, a felszín alatt mindnyájan a saját játékukat játsszák. Odin szerint azért, mert:

"Ha isteneket akarsz egy csoportba gyűjteni, az olyan, mint felsorakoztatni egy csomó macskát. Természetüknél fogva nem alkalmasak rá."

Ennek ellenére a régi isteneket a marakodásuk és a szemét húzásaik ellenére megkedveltem. Könnyű megérteni őket, hiszen öreg, elgyengült és elfeledett alakok egy fiatal, erős és rohamosan változó országban, amit hasonlóan fiatal és erős istenek irányítanak. Akik egyáltalán nem szimpatikus figurák. Önteltek, ostobák és azt hiszik, övék a világ, túlságosan is emlékeztetnek néhány ifjú emberre.

"Mondd meg neki, hogy kurvára átprogramoztuk a valóságot. Mondd meg neki, hogy a nyelv egy vírus, a vallás egy operációs rendszer, és az ima nem több, mint egy kibaszott spam."

A történet és a mondanivalója túlszárnyalja a műfaji besorolás és a fülszöveg alapján felállított mércét, de a világfelépítés sem elhanyagolható. Gaiman nem elégedett meg a leghíresebb istenekkel, olyanokat is előkapart, akiket valószínűleg már tényleg kezdenek elfelejteni, sőt van valaki, akinek már csupán a neve (se) maradt fent a népe emlékezetében:

"- Felhők vannak közöttük és közöttünk – mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig olyasvalakire emlékeztetett, aki alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árul idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbáll, akár végzett a munkával, akár nem."

Eszembe is jutott erről egy komoly(talan) teológiai-filozófiai eszmefuttatás, de inkább nem írom le, még a végén megbántok/kiakasztok valakit...

Ez a leírás a hosszabbak közé tartozik, Gaiman bízik annyira az olvasói szürkeállományában, hogy nem rágja a szánkba: "ez az isten ebből meg ebből a mitológiából jött, és ez meg ez a feladata, így meg így ábrázolják", teljesen természetesen kezeli őket, és ezzel éri el, hogy az olvasó el tudja hinni, ezek az istenek pontosan így tengetik mindennapjaikat Amerikában.

"Ha az ember temetkezési vállalkozó, nem igazán érdeklődik az emberek egészségi állapota felől. Még azt hiszik, üzlet után kuncsorog – jegyezte meg Ibis úr suttogva."

Azt hinné az ember, az ilyen történetben nincsen helye a humornak, dehogyis nincsen, a legváratlanabb pillanatokban találkozhatunk sírva röhögős poénokkal:

"– Hé – mondta Árnyék. – Huginn vagy Muginn, bármelyik is vagy,
A madár megfordult, gyanakodva félrehajtotta a fejét és csillogó szeme Árnyékra meredt.
– Mondd, hogy „Soha már” – kérte Árnyék.
– Baszd meg – mondta a holló. Többé meg sem szólalt, amíg az erdőben voltak."

Azt, hogy ki mit szűr le tanulságként a régi és új istenek cinkelt játszmájának végkifejletéből, egyéni kérdés, én se megyek bele túlságosan a tartalom elemezgetésébe. De mindenkinek ajánlom, aki szereti a fantasyt akár ilyen lassabb cselekményvezetésű, elgondolkodtatóbb formájában is. Megérdemelte azt az öt díjat.

Értékelés: 5/5 pont
Kedvenc karakterek: Árnyék, a hollók, a farkasok és az összes régi isten
Ami nagyon tetszett: minden
Ami nem tetszett: örültem volna kicsit több Lokinak
Eredeti cím: American Gods
Fordította: Juhász Viktor
Kiadta: Agave Könyvek, 2012-ben

A hatalmasok játszmája

George R. R. Martin: Trónok harca (A tűz és jég dala I.)

Már rájöttem, hogy a Gyűrűk Ura a fantasy megkerülhetetlen része, akár szeretem, akár nem (nem). Annyi sorozat próbálta már meglovagolni a sikerét, hogy számolni sem érdemes, és mindent hozzá hasonlítanak. Vagy azért, mert hasonlít rá, vagy azért, mert egyáltalán nem. A Trónok harca, hatalmas szerencsémre, az utóbbi csoportba tartozik.

A történet Westeros királyságában játszódik, ahol egykor a Targaryenek, a sárkánykirályok uralkodtak. Őket tizenöt évvel ezelőtt űzték el, és most Robert Baratheon uralkodik a Hét Királyság felett. Amikor Segítője, Jon Arryn váratlanul meghal, őfelsége Deres urát, Eddard Starkot kéri meg, hogy segítse neki megtartani a trónt. De Eddard hamarosan rádöbben, hogy a királyságot sokkal nagyobb veszély fenyegeti, mint azt gondolta volna: Jon Arryn nem egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták, amiért olyasmit tudott meg, amit nem lett volna szabad, Királyvár nyüzsög az árulóktól és a besúgóktól, a tenger túlsó partján pedig az utolsó Targaryenek arra készülnek, hogy visszaszerezzék a Vastrónt. És ha ez nem volna elég, közeleg a tél.

"Ha a hatalmasok játszmáját játszod, győzöl vagy meghalsz. Nincs középút."

 Hamar egyértelművé vált, hogy itt nem a Jó és a Rossz küzd meg egymással, hanem végre mesterien ábrázolt, teljesen emberi karakterek. Mindenkinek megvan a maga célja, aminek az eléréséért bármit megtesz és bárkit megöl. Persze ezek igencsak nagy célok, elvégre a történet a "hatalmasok játszmájáról" szól, ahol a tét a lehető legnagyobb. Sokan ácsingóznak a Vastrón után, gyakorlatilag alig marad karakter a végére, aki nem akar ráülni/ráültetni valakit. És az egész őrült csatározás közepén ott áll két család: a Starkok és a Lannisterek. Itt, az első kötetben még egyértelmű, hogy a Starkok a jobbak és a nemesebbek, míg a Lannisterek, akiknek neve kísértetiesen hasonlít a Lancasterekére (Kaszter-hegy!), a hatalomra törő seggfejek. Ugyanakkor mindenhol vannak kivételek, például Sansa Stark, aki annyira idegesítő, naiv és hisztis liba, hogy a hajamat téptem tőle. És nekem ne mondja senki, hogy "jaj, még csak tizenegy éves", mert a kilencéves húga sokkal érettebb volt, és amúgy sem hiszem el, hogy tizenegy év alatt nem lehet némi túlélési ösztönt és emberismeretet összekaparni. A Lannisterekről kialakult képen pedig Tyrion finomít, a törpe, akit lehetetlen nem szeretni, kis termete ellenére ő a legértelmesebb és egyben a legszórakoztatóbb is.

"– Megbántottalak? – kérdezte Lannister. – Sajnálom. A törpéknek nem kell tapintatosnak lenniük. Bohócruhába öltözött, ugrabugráló bolondok generációi kiharcolták nekem a jogot, hogy rosszul öltözzem és kimondjak minden istenverte dolgot, ami csak eszembe jut."

Ez érezhetően az első kötete egy monumentális sorozatnak, több száz oldalon keresztül ismerkedünk a karakterekkel és a világgal, de aki azt hinné, hogy ez unalmas, az téved. Bár kevés természetfeletti lény jelenik meg (rémfarkasok! <3), már maga a középkort idéző világ is különleges, a jéghideg északi tájaktól kezdve a napsütéses tengeren túli városokig. Közben pedig folyton nő a feszültség a szereplők között, egyre több az összezördülés, Eddard rendületlenül nyomoz Jon Arryn halála után, és a végére annyira mozgalmas és fordulatos lesz, hogy tényleg nem lehet letenni. A karakterek pedig annyira élőek, hogy már csak ezért is érdemes olvasni: mindenkinek múltja van, álmai, vágyai és kevés az olyan szereplő, akivel egyetlen jelenetben sem lehet akár egy picikét együtt érezni. (Joffrey-val nem lehet, és a még élő Arrynokkal sem. Szerintem.)
A váratlan fordulatoknak szintén mestere Martin. Nyolc karakter nézőpontjából követhetjük az eseményeket, mégsem esik szét a történet, az író ügyesen mozgatja a szálakat és mindig a megfelelő helyen vágja el a történetet. És bárki, bármikor meghalhat. Biztos vagy benne, hogy ez a szereplő fogja megváltani a világot, vagy legalábbis valami nagy tettet hajt végre, aztán ötven oldallal később szíven szúrják és ennyi volt. Mégis, van valami, ami megóvja a regényt attól, hogy túl sötétté és depresszióssá váljon...

"– Azt mondják, idefent olyan hideg van télen, hogy a nevetés belefagy az emberek torkába és megfulladnak tőle – mondta Ned kimérten – Talán ezért van a Starkoknak olyan kevés humorérzékük."

A Starkoknak talán valóban kevés humorérzékük van (bár ezt pont a fenti idézettel lehet a legjobban cáfolni), de Martinnak annál több, néha a legváratlanabb helyeken bukkan fel egy-egy poén- például egy halálos fenyegetés kellős közepén, vagy egy párbajra hívás után. Na igen, Tyrion, a törpe halál laza figura, nem véletlenül nagy kedvenc.

"- Semmit sem adhattok, csak az életeteket. Hogyan akarsz meghalni, Tyrion, Tywin fia?
– A saját ágyamban, borral teli hassal és a farkammal egy szűzlány szájában, nyolcvanévesen – felelte."

" – Bátor a nyelved ahhoz képest, hogy egy fél férfit sem teszel ki. Talán nekünk kettőnknek kellene kimennünk az udvarra.
– Miért? – kérdezte Tyrion. – A rákok itt vannak.
A megjegyzés még nagyobb röhögést váltott ki a körülöttük állókból. Ser Alliser összeszorított szájjal állt fel.
– Gyere és gúnyolódj acéllal a kezedben!
Tyrion megvizsgálta jobb kezét.
– Hiszen van acél a kezemben, Ser Alliser, bár úgy tűnik, csak egy villa. Párbajozzunk?"

Emellett fantasztikusak a leírások, minden tájat láttam magam előtt, és elhittem, hogy ezek a helyek valóban léteznek. A személyes kedvencem Sasfészek volt. Lehet, hogy nem ez az egyetlen hegycsúcsra épült erődítmény a világon, és a lakói is a lehető legunszimpatikusabb figurák, mégis megfogott a vadsága, kíváncsi vagyok, hogyan adják vissza a filmben.

A Trónok harca tényleg egy zseniális és magával ragadó fantasy, ígéretes nyitánya egy hatalmas sorozatnak. Aki nem kedveli a high fantasyt vagy a lovagkort, annak értelemszerűen nem ajánlom, de a műfaj elkötelezett rajongóinak és a vele most ismerkedőknek is kötelező darab.

Értékelés: 5/5 pont
Kedvenc karakterek: Tyrion, Jon, a rémfarkasok, Eddard, Robb, Bran, Arya, Syrio, Dany, Mormont, Aemon, Ser Jorah, Kisujj, Hodor (most mi van? Sok a szereplő! :D)
Ami nagyon tetszett: karakterek, világ, leírások, humor, tényleg kiszámíthatatlan és fordulatos, mégis követhető
Ami nem tetszett: -
Eredeti cím: A Game of Thrones
Fordította: Pétersz Tamás (hatalmas csillagos ötös neki)
Magyarul kiadta: Alexandra, 2008-ban

A burok- A film

Rendezte: Andrew Niccol
Író: Stephenie Meyer
Forgatókönyv: Andrew Niccol
Operatőr: Roberto Schaefer
Producerek: Stephenie Meyer, Paula Mae Schwartz, Steve Schwartz, Nick Wechsler

A történet: A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj. Átveszik az uralmat az emberek elméje fölött, megszállva a testüket. Amikor egy nagyhírű, Vándor nevű Lélek érkezik a bolygóra, figyelmeztetik, hogy emberi gazdatestben élni nem könnyű az élénk emlékek és heves érzelmek miatt. Csakhogy valamire nem számított: Melanie Stryder (Saoirse Ronan), a kőkemény lázadó nem adja át a testét. Visszabeszél Vándornak, elárasztja az emlékeivel, míg váratlanul szövetségessé válnak és elindulnak a sivatagba, megkeresni a többi lázadót.

A véleményem: Már csaknem egy hét telt el azóta, hogy láttam a filmet, és azóta azon agyalok, mi történt. Andrew Niccol profi rendező, a színészek is jók, és persze nem utolsósorban az alapanyag, Stephenie Meyer regénye is kiváló (ITT van róla az értékelésem). És mégis, olyan kis semmilyen "egyszer megnézem, akkor is majdnem elalszok" film lett ez.

A filmet a scfi-fi, thriller kategóriába sorolták be, holott ez pont nem az. Romantikus, fantasy, talán valahol még disztópia is, semmi más. És a könyvvel ellentétben nagyon el van... izé, szúrva.

A Hajtó (Diane Kruger)

Amit csak a forgatókönyvíróra tudok kenni- aki Andrew Niccol. Érti valaki, mi történt? Mert én nem.

Pozitívumként talán csak a helyszíneket tudom felhozni, a sivatag és a barlang gyönyörűek voltak, még számomra is, pedig én elsősorban a havas északi tájakért rajongok. Jeb bácsi (William Hurt) tükrös búzamezője is szépen sikerült.

De a történetet és a karaktereket lebutították. Vándor és Melanie belső beszélgetéseiről tudtam, hogy a legnehezebben vászonra vihető része a könyvnek, és balsejtelmeim beigazolódtak. Melanie beszélt, amit úgy kell elképzelni, hogy szólt a duruzsoló narráció a háttérben, és ha Vándor válaszolt neki, akkor azt hangosan tette. Igen, hősnőnk magában beszélt, de ez senkinek nem tűnt fel, és senki nem gyanakodott arra idő előtt, hogy ebben itt van egy másik lélek is, mert Vándor trükkösen elfordult, ha Melanie-hoz beszélt. Igen, ha hátat fordítunk valakinek, az nyilván nem hallja, hogy magunk elé motyogunk. Mondanom sem kell, egy idő után a falra másztam tőle.

Két test, egy lélek- tükörrel érzékeltetve

Pedig Saoirse Ronan tényleg jól alakította a kettős személyiséget, de a forgatókönyv ezt nem adta át, a kőkemény harcos Melanie azzal kezdte, hogy "kérlek, könyörgök, segíts", és végig az volt a legnagyobb bajuk a közös testtel, hogy most akkor ki melyik pasival csókolózhat.

Mert ugye az lenne a könyv lényege, hogy a test és a lélek külön dolog, mindkét lányba szerelmes egy fiú: Jarednek (Max Irons) fel kell dolgoznia, hogy Melanie teste már nem Melanie teste, míg Iant (Jake Abel) a test egyáltalán nem érdekli, ő Vándor lelkét szereti. És míg a könyvben ez gyönyörű volt, addig a filmben a létező legsekélyesebb szerelmi trapézként jelent meg. Ami - ki találja ki?- egyértelműen a forgatókönyv hibája.

Pedig Max Irons egész meglepett Jaredként. Nem szerettem meg és soha nem is fogom, ennek ellenére nem idegesített a játéka, helyenként kifejezetten jó volt. De a karakter annál jobban zavart. Folyton Melanie után epekedett, ami érthető, de Vándort leszarta (bocsánat a szóért), először úgy kezelte, hogy "fúúúj, egy földönkívüli", ami rendben, a könyvben is így történt, de aztán hirtelen átváltott "óóó, Melanie" üzemmódba. Ja, hogy a földönkívüli még mindig ott van? Nem érdekli.

Jared és Ian. Megjegyezném, ez nem az, aminek elsőre talán látszik, csak vitatkoznak :D

Ian néz.

És mit tettek Iannel? Sírva fakadok, ha rágondolok. Attól még, hogy Jake Abel fantasztikus színész, aki mindent el tud játszani a szemével és az arcával, még lehet neki szöveget is adni! Mert alig szólalt meg, csak nézett csúnyán vagy gyönyörűen, attól függ, kire, rá volt írva az arcára minden, és hallgatott. Ha meg mégis megszólalt, csak üres frázisok és elcsépelt vallomások csúsztak ki a száján (egyetlen kivétellel), pedig ott a könyv, tele szebbnél szebb mondatokkal.

A szerelmi szál állandó szenvedélyes csókolózás szintjére süllyedt, minden szépség és mondanivaló elveszett belőle, ugyanígy tűnt el kámforként a könyvben igenis jelen lévő társadalomkritika az összes érdekes gondolattal együtt. És amit még nagyon hiányoltam, azok a világok. Vándor rengeteg érdekes bolygót bejárt már létezése alatt, és a könyvben sokat mesél róluk. Minden adott volt ötletes, látványos, izgalmas jelenetekhez, amik elmélyítik a világot és színt visznek a barna sivatagba, de nem, meg sem említették ezeket a bolygókat. Még egy árva Pókot sem láttunk. Persze lehet mondani, hogy a költségvetés (40 millió összesen) tehet erről, de hahó, a Supernatural sorozatot nem sokkal többől (sőt ha úgy nézzük kevesebből) csinálják, mégis sokkal látványosabb.

Két lázadó

Amit viszont belepakoltak, az az akció. Ami mindenhol vérszegény és dögunalmas volt. Melanie elfogása rögtön nagyon gagyi lett, nekem senki ne magyarázza, hogy a Hajtókat, akik köztudottan a legerőszakosabbak a Lelkek között, lepofozza egy lány, és azok még csak meg se próbálnak védekezni. Hogy kapták el az embereket? Mind leugrott az emeletről?

Van autós üldözés, ami olyan izgalmas, hogy bekerítik az autót, aztán állnak, szól a lassú zene, senki nem csinál semmit, hogy a nézőnek legyen ideje eltakarnia a szemét és felkészülnie a szereplők halálára (akik a könyvben nem haltak meg, csak mondom).

Voltak kifejezetten nevetséges dolgok is. A barlangban volt egy rész, ahol szentjánosbogarak éltek, és szépen világítottak, annyira, hogy úgy néztek ki, mint a csillagos ég (amúgy rájött már valaki, miért nem mozognak a szentjánosbogarak?), de nem szabad hangoskodni a közelükben, mert akkor megijednek és kialszik a fényük. Így Vándor a fontos bejelentést ott tette meg, mint magyarázta, azért, hogy senki ne kiabáljon. Olyasmit mondott, amitől mindenkiben felment a pumpa, nem tartom valószínűnek, hogy csöndben maradtak volna, csak hogy ne ijesszék meg a világító matricákat szentjánosbogarakat.

Vándor a sivatagban

Szóval, nagyon gyenge film lett ez, klisés, lebutított, unalmas. A könyvet változatlanul csak ajánlani tudom, de ezt egyáltalán nem veszteség kihagyni. Ha mégis megnézi valaki, akkor eredeti nyelven tegye, a magyar szinkront jobb nem minősíteni.

Színészek: 5/5 pont
Látvány: 3/5 pont
Könyvhűség: 4/5 pont
A film maga: 3/5 pont
Kedvenc karakterek: Jeb bácsi, Ian (még lebutítva is), a Hajtó*
Ami nagyon tetszett: a sivatag, a színészek
Ami nem tetszett: minden más

*elfelejtettem említeni, az utálatos Hajtóból szerethető gonoszt kreáltak, Lacey-t pedig összevonták Mandyvel, így teljesen ellentmondásos karakter lett

Boldog...

...húsvétot (vagy karácsonyt? Ebben az időjárásban sose tudom eldönteni) mindenkinek! :) Kívánom, hogy legyen olyan nyuszitok, mint ő: